Nyeregben érzem magam!

                                                               1.fejezet

Sheron, gyönyörű gidrán sárgám nyugtalanul izgett-mozgott a bokszában.Tudtam,hogy nagyon vágyik már a szabadba,és mivel a bokszát kitakarítottam,lassan valóban ideje volt a nyergelésnek.
  -Jó,jó,manó,hamarosan megyünk-suttogtam neki,és megvakargattam a füle tövét,pont ott,ahol szereti.Ő erre kinyújtotta fénylő szőrű,hosszú nyakát,és beleprüszkölt a fülembe,pont úgy,ahogy szeretem;mintha új lótitkát súgta volna meg.
  Zordon,a fehér hókával ékes pompás sárga hangosat horkantott a szomszédos bokszban,és kapált a patájával,hogy magára vonja a figyelmemet.A farmerem farzsebéből elővettem két sárgarépát,és egyiket Sheronnak,a másikat szegény hátrányos helyzetű Zordonnak adtam,aztán néztem,ahogy a csemege eltűnik hatalmas szájában.
  -Ne aggódj,öregem,te állsz a legközelebb a szívemhez az én gyönyörűségem után.Mert biztos vagyok benne,hogy Misi nem néz feléd egy darabig.Már el is porzott a járgányán.Nagyon sajnálom, Zordi. Lecseréltek egy motoros förmedvényre,ami benzint eszik széna helyett.
  Zordon bólintott,mintha értette volna az emberi szót.Amióta Misi bátyám megkapta a motorját,alig látjuk; Zordon háttérbe szorult,énrám meg két ló ellátására gondja hárult egy helyett.Anyu szerette ugyan a lovakat,de mivel feltette magában,hogy idén nyáron felfuttatja a Vadongyöngye névre keresztelt panzióját,teljesen el volt foglalva a felújítással.
  Mindig is szerettem mindjárt reggeli után túl lenni a bokszok kitrágyázásán,hogy a nap hátralévő részét lovaglással és a lovak ápolásával tölthessem,majd elvégezzem,amit még feltétlenül muszáj.A vidéki életnek megvannak a maga hátrányai,még akkor is,ha az ember lovak között él;olyasmit is kell csinálnia,ami elrabolja az idejét a lovaktól. Én így is osztottam magamban ketté a napomat: lóidő és nem lóidő.Aznap reggel épp végeztem a bokszban,amikor zörgést hallottam a frissen leterített széna felől.
  -Nincs szükséged segítségre,Viki?
  Megfordultam; Mörci ,a nagyapám állt az istálló bejáratában,elfogva a kilátást,borotválatlanul és szokás szerint borzasan,mint aki most kelt ki az ágyból.
  -Épp végeztem,nagyapa-válaszoltam halvány mosollyal,aztán visszafordultam Zordonhoz. Neki persze fogalma sem volt arról,hogy szándékosan terveztem ezt így.
  Nagyapa szívesen segített volna nekem az istállóban,és valóban jött is mindig lelkesen egészen két hónappal ezelőttig.Vasvillával rakta a trágyahalmokat a talicskára,és a lovak gondozásából is kivette a részét.De amióta gyengélkedett a szívével,nem akartam,hogy megerőltesse magát,ezért mindig visszautasítottam az ajánlkozását,vagy igyekeztem végezni,mire reggel kiér az istállóba.Nagyapa nem szerette,ha gyerekként bántunk vele,ezért nem is mondtam meg neki az igazi okot.
  -Biztos,hogy ne segítsek,Viki?-Nagyapa úgy nézett körbe az istállóban,mintha valami tennivalót keresne.Szinte már csalódottnak tűnt az arca.
  -Hát a lószerszámra ráférne egy kis fényesítés-mondtam.-Talán abban segíthetnél valamikor a héten.
  -Te is tudod,hogy nem az a kedvenc munkám itt,Viki -kuncogott nagyapa.-És én is tudom,hogy neked sem az!De valahogy mégis mindig eléred,hogy segítsek. Most inkább megyek gyomlálni a kertbe.
  Hátranéztem a vállam felett,de már eltűnt.Igazán nem bántam,hogy egyedül kell trágyáznom-ez együtt járt a lótartással.Szerettem egyedül lenni az istállóban,álmodoztam,és tettem a dolgomat. Ráadásul nem kellett bent lennem a házban,vagyis abban a káoszban,amivé a házunk lett.Úgyis alig bírtam megmaradni a nagy felfordulásban!
  Amikor bementem,hogy összetakarítsak a trágyázás után,anyu az ideiglenes konyhaasztalunk,azaz a két fűrészbakra fektetett ajtó mellett ült,és a kezébe temette a fejét.Apu azzal az újfajta nézésével meredt rá,amivel mostanában szokott,mintha nem is értené,hogy milyen víziók támadtak felesége fejében a Vadongyöngyének nevezett panzióról,amivé a tanyaházunk egy részét alakítani kívántuk.
  -Mi a helyzet?-kérdeztem,inkább csak udvariasságból,mert nem igazán voltam kíváncsi a válaszra.Más téma se volt mostanában,és nagyon úgy tűnt,hogy nem haladunk előre-legalábbis én semmi változást nem láttam,ahogy a napok teltek.Úgy éreztem,anyu tervei megfeneklettek,őt magát pedig kezdte felőrölni az óriási beruházás.
  -Szerintem valami segítséget kell szereznünk-válaszolt helyette apu. -Bevonni valakit az elképzelésbe.Anyád már nem bírja egyedül.Kicsúszott a kezéből,nekem meg nincsen sok gyakorlati érzékem.
  -Ez igaz- mondtam. Apu könyvelő volt a húsfeldolgozó cégénél,és otthon dolgozott.Nem álltak jól a szerszámok a kezében,és biztonságosabb is volt távol tartani őket tőlük.-Segítséget szerezni?De bírjátok anyagilag?Már eddig is egy vagyont ráköltöttetek,nem igaz?
  -Ne is mondd-nyögte anyu,le sem véve a tekintetét az "asztal" egyik foltjáról.-De talán van egy kivitelezhető tervünk.Emlékszel az egyik iskolatársamra, Évire? Budapesten él,és lakberendező.Vele töltöm az "öreg tyúkos" tavaszi és őszi hétvégéket.Ő odavan az ilyesmiért.
  -Szerinted elvállalná?-kérdeztem a szobát fürkészve.Óriási volt a rendetlenség,és már jó néhány hónapja így éltünk.-Azért ajánlom,hogy figyelmeztesd,mire számítson.
  -Nyaralásnak is felfoghatná egyúttal.Azzal idecsábíthatnánk,nem gondoljátok?-Anya félszeg mosolya arra vallott,hogy maga sem hisz benne.-Végül is ki nem töltene szívesen néhány hetet vidéken?-Anyu kétségbeesetten várta,hogy helyeseljem a tervét.
  -Hm-mondtam.-Sok szerencsét.Nekem így is sok a dolgom. Örülök,hogy kimaradhatok ebből.-Azután egy pillanatra megdermedtem.
  -Várj egy pillanatot!Nem ő neki van két fia?
  -De igen,Viki,jól emlékszel!
  -Hát mert már beszéltél róla.Ők is jönnének?Nem akarom hogy egész nyáron a nyakamon üljenek!-El sem tudtam képzelni,hogy olyanokkal jöjjek-menjek,akiket nem is ismerek.
  -Nem hiszem,hogy jönnének.És még nem is hívtam meg Évit,édesem,és azt sem tudom,hogy érdekelné-e a dolog.És ha jön is,miből gondolod,hogy a fiait is hozná?-Anyu szempillája megrezzent,és én eltűnődtem.Hm...Mit tervez velem erre a nyárra?
  Kérdő tekintetemre elfordította a fejét.Valamiért mindig bizonytalannak tűnt,és soha nem mondta el őszintén,hogy mi jár a fejében.Én meg fikarcnyit se törődtem vele,mihelyt nyeregben ültem Sheron hátán.                                  

                                                                         2.fejezet

Nincs semmi a világon,ami a nyári erdőben való lovagláshoz fogható; magam is alig hittem el,hogy nemrég szinte még azt se tudtam,hogy melyik a ló eleje meg a hátulja.
   A tanyaház,amelyben jelenleg lakunk,nagypapa családjának régi farmján épült;sok évvel ezelőtt nagymamával odaköltöztek,hogy gazdálkodjanak.Anyu már itt nőtt fel,és később is mindig arról álmodott,hogy egyszer megint itt élhet.Évekkel ezelőtt,amikor a birtok túl nagynak bizonyult nagyapának és nagymamának,beköltöztek a városba,és bérbe adták. Aztán nagymama meghalt, és a szüleim aggódtak az idősödő, Balmazújvároson magára maradt nagypapa miatt, ráadásul anyu mindig is arról álmodott, hogy panzióvá alakítja a tanyaházat. És tavaly, amikor apu a húsfeldolgozó cégénél történt ,,karcsúsítás" következményeképpen önálló vállalkozó lett, anya úgy döntött, hogy itt az idő. Misi és én természetesen kiborultunk, el nem tudtuk képzelni, hogy vidékre költözzünk, és megváljunk városi barátainktól. De anya elhúzta a mézesmadzagot az orrunk előtt: mindkettőnknek lovat ígért, és erre a tenyerébe csaptunk.
   Sem Misi, sem én nem voltunk valami híres lovasok. Ha nyaggattuk a szüleinket, hogy lovagolni akarunk, a farmmal szomszédos Pinczés-birtokra vittek bennünket. Nagyapa már nem ült lóra; azt mondta, kiöregedett az ilyesmiből. Misi és én azonban tudtuk, hogy másról van szó: mégpedig arról, hogy sok évvel ezelőtt történt valami nagyapa és Jani, a Pinczés-birtok tulajdonosa között. Nagyapa erről nem szívesen beszélt, és ha valaki szóba hozta, megmerevedett az arca, lehunyta a szemét,és néma maradt.
   Tavaly nyáron eladtuk a házunkat, végleg ideköltöztünk, és magunkkal hoztuk nagyapát is. A szüleim lakályos kis otthonná alakították át a régi istállót, így megtarthatta a függetlenségét. Aztán építettünk egy új, kisebb istállót, és a szüleim megvették nekünk Sheront és Zordont az egyik lovardából, amely rövidesen bezárt. Az első őszön a lovak valóban segítettek elviselni az iskolaváltást és azt, hogy meg kellett válnunk a barátainktól és a régi otthonunktól. Azt hiszem, nagy hisztit csaptunk volna, ha nem kapjuk meg a beígért lovakat. Igaz, hogy nem lovagoltam még valami jól, de folyamatosan fejlődtem. Misi azonban más fajta volt: néhány hónap után Zordon már nem érdekelte, inkább bent maradt sportolni az iskolában, és egyre kevesebb időt töltött a lovával. És azóta, hogy a huszonkettedik születésnapjára kapott pénzből a múlt hónapban megvette a használt terepmotort, Zordon mintha nem is létezett volna a számára. Rám maradt mindkét ló ellátása, de a pluszmunkát leszámítva nem bántam a dolgot. Aztán ahogy nagyapa egészségügyi problémájára is fény derült, még több munka szakadt a nyakamba. Soha nem panaszkodtam emiatt, mert nem akartam, hogy nagyapa kötelességének érezze, hogy segítsen nekem.
   Amikor nagyapa megtudta, hogy milyen gyönge a szíve, mintha egy csapásra megváltozott volna: a szeméből eltűnt a fény, a ragyogás. Addig tele volt élettel, jókedvvel, és semmit nem szeretett jobban annál, mint amikor ugrathatott bennünket. Nem is olyan régen még nyakában a távcsövével, kezében a térképpel gyakran körbejárta a birtokot és a határos erdőt, így hódolt kedvenc időtöltésének, a madármegfigyelésnek. Kisgyerekkorom óta tartott ez a szenvedély, amelyben nagymamám is osztozott. Több százra rúgott a közösen megfigyelt madarak száma, melyekről listát is vezettek. Nagyapa tanított engem a madarak felismerésére, és valóban érdekelt is az ég kecses lakóinak kiléte. Most azonban nagyapa minden idejét a kertben töltötte, vagy csak üldögélt a veranda szúnyoghálós ajtaja mögött, és olvasott vagy egymagában kártyázott.
   Nagyapa komolynak tűnt mostanában, alig mosolygott, mindig aggodalmas kifejezés ült az arcán, különösen, amióta az a szóbeszéd járta, hogy medvét láttak a környéken. Ha csak alkalmam adódott, próbáltam mosolyt csalni az arcára, de nem mondhatom, hogy sikerrel jártam. ,,Öreg Morgós Medve", így hívtam volna a legszívesebben, de valószínűleg ez sem derítette volna fel. Nehéz volt bármit találni, ami felvidítja.
   Mindenesetre képzelni sem tudok jobb dolgot, mint lovagolni a nyári erdőben. Eleve nincs jobb dolog a lovaglásnál, punktum. De nyáron még szebb az egész, amikor a madarak csicseregnek a fejed fölötti sűrű lombkoronában, a nap fénye beszűrődik a fák között, és a mókusok ágról ágra ugrálnak előtted. Az erdő kellemes mohaillatot áraszt, a szellő finoman borzolja a hajadat. A nyereg megnyikordul néha, és a lovad elégedetten horkant egyet, ahogy üget. Mennyei.
   Az aznapi terep minden centiméterét ismertem, mint a tenyeremet, beleértve azt a helyet, ahol egy jellegzetes szikla magasodott. Mintha emberi arc lett volna rávésve, s úgy festett, akár valami kőből való ősi isten, hogy szemmel tartsa a világ folyását. Az utat ismerős, mohával benőtt rönkök és tuskók szegélyezték, mögöttük kis patak, amelyből Sheron, mint mindig, most is ivott egy kicsit, míg én a lapos sziklán napozó vadgalambot nézegettem kedvtelve. Béke és áldás honolt azon a terepen.
   Felfedeztem egy barna gezerigót a bokrok között egy tisztáson, és épp azon örvendeztem, hogy sikerült felismernem, amikor a dombtetőre érve észrevettem egy vezetőlovat. Sanyi ült rajta, a Pinczés-birtok nyári kisegítője. Finoman meghúztam a szárat, és Sheron azonnal megállt. Milyen rendes, engedelmes lovam van! Aki ült már lovon, tudhatja, hogy miért állítottam meg Sheront: a felfelé haladó lovasnak van elsőbbsége.
   Sanyi a ,,Bogyókat" vezette; így becézték a Pinczés-birtok néhány lovát. Sanyi Lanceloton ült, a kedvencén, egy eleven, pej sportlovon, akinek fehér csillag volt a homlokán. Mögötte Lavina, Gomez, Bóbita, Amulett és Caribi hátán négy tizenkét éves forma kislány. Kacarásztak és csevegtek, a kobakjukat igazgatták, átkiabáltak egymásnak a válluk felett, és túlságosan is hátradőltek a nyeregben. Ám a Bogyók tökéletes lovak voltak ilyen tapasztalatlan lovasoknak is. Kedvesen és türelmesen viselkedtek, és rám jött a nevethetnék attól, hogy szegények mennyire unhatják a hátukon csacsogó kislányokat.
   -Először vannak terepen - mondta Sanyi a szemét forgatva, amikor közelebb értek. - Mondhatok én nekik akármit, csak a szájukat jártatják. Ez a születésnapi bulijuk. Azt képzelik, hogy a Vadnyugaton vannak, vagy valami ilyesmi. Méghozzá tornacipőben!
   -Nem zavar ha betársulok hozzátok? - kérdeztem. - Sheronnak tetszik, ha megint azt játszhatja, hogy keresi a vezetőlovat, mint régen, amikor még nem velünk élt. Beállok mögétek, rendben?
   -Persze - mondta Sanyi. - Csak teszünk egy kis kört, aztán visszafordulunk Pest felé.
   -Jó.
   Nem lovagoltunk többet tíz percnél, amikor feldübörgött a zaj a távolban. Terepmotoroktól származott, és Jani birtokával határos közös erdőrészt keresztbe-kasul átszelő ösvények felől jött. Bár felirat hirdette, hogy ,,Gépjárművel behajtani tilos", egyesek úgy érezték, rájuk ez nem vonatkozik. És én pontosan tudtam, hogy ezúttal kikről van szó: Misiről és a barátairól.
   Éreztem, hogy forr bennem a düh. A bátyám tudta, hogy ez tilos. Tudta, hogy az elviselhetetlen motorbőgés halálra rémíti a lovakat és a természet nyugalmát, szépségét élvezni próbáló sétálókat vagy biciklizőket egyaránt. Hányszor hallotta ezt Misi tőlem, nagyapától és a szüleinktől is! De a barátaival együtt a terepmotorozás rabja lett, és gyakran átrándultak a barátai birtokára is.
   Hallottam, amint közelednek az ösvényen, átvágnak a fák között, valószínűleg Dávidék tanyája felé tarthattak. Hallottam, hogy Lancelot nagyokat horkant elöl, ami Sanyi szerint nála az idegesség jele. Lancelot eléggé ugrálós ló volt fénykorában, ezért Sanyi nem is adta vendég alá. Éreztem, hogy Sheron nyaka megmerevedik, és az előttem lévő lovak is a szokásosnál erősebben csapkodtak a farkukkal. Tapasztalatlan lovasaiknak persze fogalmuk sem volt, hogy a lovaik idegeskednek. Szerencséjükre azonban a Bogyók nem ijedősek.
   Sanyi megállt a következő tisztáson, ahol az ösvény elágazott.
   -Várjunk néhány percet, amíg elmennek - mondta, és az idegtépő motorbúgás felé intett a fejével. - Szálljatok le mindannyian, és álljatok meg a lovaitok mellett balról úgy, hogy erősen fogjátok a szárat fent a zablánál.
   -De miért? - nyafogott az egyik lány. - Olyan jó itt fenn. Lehet hogy nem is tudok még egyszer felmászni. - Erre az utolsó mondatra a többiek azonnal kuncogni kezdtek.
   -A lovak megijedhetnek a motorosoktól, és nem akarom, hogy bajotok essen - mondta Sanyi, kissé felemelve a hangját. Csodáltam a türelmét, különösen, hogy a motorosok hallhatóan közeledtek. Olyan fülsértő zajt csaptak, hogy legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a két tenyeremet.
   -Pedig anyukám előre kifizette a lovaglást. Azért fizetett, hogy egy órát lovagoljunk, nem azért, hogy a lovak mellett ácsorogjunk - ellenkezett a másik lány is.
   Sanyi arca megnyúlt. Brrr. Hogyan győzze meg ezeket a zöldfülűeket?
   -Motorosok közelednek az ösvényen - kiáltottam. Egyszerűen nem jutott jobb az eszembe. -Jó ajándék lenne a születésnapodra, ha eltörnéd a kezed? Fogadjatok már szót Sanyinak!
   -Jól van - nyüszítette az ünnepelt. -Csak ne ordibálj már.
   A négy lány esetlenül a földre csusszant a nyeregből, és megállt a lovuk bal oldalán, megfogva a szárat, ahogy Sanyi mondta.
   -Hú, köszi - nézett rám Sanyi. -De jó, hogy itt vagy.
   Lancelot hangosat horkantott, és kapált a patájával. Nyakán megfeszült az izom, és meg is rántotta a szárat, de Sanyi megsimogatta a nyakát, és ellazította magát a nyeregben, hogy a lehetőségekhez képest nyugtassa a lovat. Fölösleges lett volna beszélni hozzá, úgysem hallott volna semmit a dübörgéstől.
   És egyszerre ott voltak a hatalmas porfelhő közepén, elszáguldottak az egyik elágazáson egy, kettő, három motor libasorban. Misi ült a középső motoron, előredőlt, és épp hátrakiáltott valamit a mögötte haladó fiúnak. Akkor észrevette a lovakat, majd engem is, és gyorsan elfordította a fejét, gondolom, remélte, hogy nem láttam meg. De nagyon is láttam, és tudtam, hogy ezt nem ússza meg szárazon.
   A lovak felkapták a fejüket, amikor a motorosok elzúgtak mellettük, próbálták kirántani a szárat a lányok kezéből, hogy meneküljenek. Vadul csapkodtak a farkukkal, és kapálták a talajt. És Lavinának egyszer csak sikerült elszabadulnia: rémült nyihogással kitépte a szárat a mellette álló lány kezéből, megfordult, és eltűnt a sűrűben arra, ahonnan jött. A halálra rémült lótól minden kitelik; soha nem tudni, mit tesz idegességében.
   -Hé! - kiáltotta a lovasa. -Pont az én lovam! Ez nem fer!
   Ó, te jó ég! - gondoltam. -Szerencséd, hogy nem vonszol maga után - szóltam rá. -Majd én visszahozom, Sanyi - azzal megfordítottam Sheront, és elvágtáztunk Lavina után.
   Néhány perc múltán utol is értük; addigra megállt, és legelt. Leszálltam Sheronról, lassan közeledtem Lavina felé, halkan beszéltem hozzá, ha netalán még mindig menekülne.
   -Szegény öregem. Elmentek, nincs már baj. Megijedtél, ugye? Ráadásul milyen ügyetlen a lovasod! Most menjünk vissza Sanyihoz meg a haverjaidhoz. Kár, hogy megint az a buta lány ül rád. - Megsimogattam Lavina nyakát, megpusziltam bársonyos orrát, mire pislantott nagy barna szemével, és egyik fülét felém fordította. Felemeltem a szárat, felültem Sheronra, és Lavinát magam mögött vezetve visszamentünk a többiekhez.
   -Juhé! Visszahoztad a lovamat! - Az ostoba lány rohanva érkezett Lavinához, és örömében az oldalát csapkodta! Nem hibáztattam volna szegény állatot, ha ismét száznyolcvan fokos fordulatot tesz, és most a másik irányba rohan el! És a lány még örülhet, hogy a lova nem rúgta meg!
   -Hóha, te születésnapos lány! - kiáltotta Sanyi. - Ne olyan hevesen, különben most meg te ijeszted meg. Még az előző ijedtségből sem tért magához. És soha ne közeledj egy lóhoz hátulról!
   -Bo... bocsánat. De most már felülhetek?
   -Egy pillanat - mondta Sanyi. -Egek! - sóhajtotta aztán, láthatólag kezdte elveszíteni a türelmét. -Köszönöm, Viki, mostantól boldogulok velük. Nagyon sokat segítettél. Nem biztos, hogy egyedül is megoldottam volna. Tényleg igaz, hogy két terepvezető kell ide, egyik előre, a másik meg hátulra, hogy zárja a sort. Hm. Szia, és még egyszer köszi. Persze csak ha nem akarsz hazakísérni bennünket.
   -Most már sajnos haza kell mennem. Zordit is ki kéne vinnem egy kicsit. És otthon akarok lenni, amikor Misi hazaér. Nem köszöni meg, amit kap.
   -Tényleg, mi lelte a bátyádat? - kérdezte Sanyi. -Hogy lehet, hogy a terepmotort választja a ló helyett?
   -Ezt én sem értem, Sanyi - válaszoltam, majd elindultam hazafelé.


-Neked teljesen elment az eszed?
   Nem bírtam megállni, hogy ki ne mondjam az elsőként ajkamra toluló szavakat, amikor Misi leült a vacsoraasztalhoz. Anya, apa és nagyapa egyszerre kapták fel a fejüket, és fordultak döbbenten felém, Misi pedig az előtte lévő chilis tálat bámulta mereven. Igen, Chilis bab volt vacsorára. A nyár közepén. Tavaly télről maradt a fagyasztóban, és anya most előásta. A főzés nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé.
   -Miről van szó? - kérdezte apa, miközben reszelt sajtot szórt a babra. Lehet, hogy igaza van, és attól jobb lesz. Én is kipróbáltam.
   -Majd Misi elmondja - fogtam rövidre a választ, és belekanalaztam a chilis babba. -Ráhozta ma a frászt Sanyi lovaira az őrült terepmotorjával. Az egyik el is rohant.
   -A lovasával? - kérdezte nagyapa.
   -Szerencsére nem. Még előtte leszállítottuk őket a lóról.
   -Miért tetted ezt, Misi? - kérdezte anya. -Hányszor megbeszéltük már! Te is tudod, hogy törvénybe ütköző dolog azokon az ösvényeken motorozni.
   Misi végre felnézett a tányérjából, és észrevette, hogy minden tekintet őrá szegeződik. -Most mit bámultok így? Csak pár percig voltunk azon az ösvényen. És senkiben nem tettünk kárt!
   -De te is tudod, hogy ezt nem szabad, Misi - mondta nagyapa. -Meglep, hogy ennek ellenére megtetted.
   Csönd telepedett ránk. Magamban reménykedtem, hogy megtiltják neki a motorozást. Ha rajtam múlik,én bizonyosan megtiltom, de sajnos egy tizennégy éves lány nem szabhatja meg tizenöt éves bátyjának, hogy mit tehet és mit nem.
   -Sokkal nagyobb kárt csináltál, mint hiszed - mondta apa. -Nemcsak Sanyi lovait zavartad meg, de az erdő állatait is.
   -Elijesztettem pár medvét. Nagy ügy. Idén különben is túl sok van belőlük.
   -Erre nem ez lett volna a válasz - pirított rá apa a bátyámra. -Legközelebb gondolkozz, mielőtt kinyitod a szádat. A medvék az erdőben élnek, te meg nem élsz ott. És ezzel befejeztük a vitát, remélem, egyszer és mindenkorra. Ja, és betolhatod a motorodat a fészerbe, és holnap is csak pihenjen ott. Remélem, legközelebb kétszer is meggondolod, hogy bemész-e vele az erdőbe.
   Juhé! Épp ideje volt! - akartam kiáltani, de szerencsére lenyeltem.
   -Ne csináld ezt, apa. Soha többé nem megyek motorral az erdőbe. Ígérem.
   -Azt nagyon jól teszed. Különben búcsút mondhatsz a motorodnak - jelentette ki apa. -És most vége a vitának.
   Misi nagyot nyögött, és belerúgott az asztal lábába, mire apa rámeredt.
   -Nagyapa - mondtam, remélve, hogy más mederbe terelhetem a beszélgetést. -Biztos vagyok benne, hogy gezerigót láttam ma az erdőben. Emlékszel, egyszer mondtad nekem, hogy ez volt az első madár, amelyen megakadt a szemed, és hogy attól kezdve akartál minél többet megtudni róluk?
   -Persze hogy emlékszem. - Nagyapa szeme majdnem úgy csillogott, mint régen. -Akkor döntöttem el, hogy veszek egy madártani térképet, és bejelölöm a helyet, ahol láttam. Milyen régen is volt!
   -Mostanában nem láttál szép madarakat? Új fajokat?
   -Nem is nagyon kerestem - válaszolta nagyapa mindenki csalódottságára.
   -Nemrég olvastam egy újságcikkben, hogy sok amerikai faj egyre északabbra húzódik az éghajlatváltozás miatt: pintyek, csízek, bizonyos cinegefajok. Szedik a sátorfájukat, és elköltöznek - mondta apa, remélve, hogy elmélyedhetnek nagyapa kedvenc témájában. -Te is láttad azt a cikket?
   -Igen - válaszolta nagyapa. -És a madarakat is láttam.
   Ez volt minden mondandója, és nem is szólalt meg többet a vacsora alatt. Kínos csend telepedett ránk. Misi és én is igyekeztünk kikanalazni a chilis babot, és lelépni, amilyen gyorsan csak lehet.
   -Várjatok egy percet! - állított meg bennünket anya, és intett, hogy üljünk vissza. -Van még valami, amiről beszélnünk kell, mielőtt eltűntök holnapig. A barátnőm, Évi eljön pár napra, hogy segítsen felszámolni ezt a hatalmas rendetlenséget.
   Hűűű! Most mi bámultunk anyára.
   -És hozza a fiait? - kérdeztem. -Mert nem vagyok hajlandó velük lógni.
   -Én se - jelentette ki Misi. -És a motorom közelébe se mehetnek. Van két lovunk, felváltva lovagolhatnak Zordonon.
   -A fiúk nem jönnek - mondta anya. -Úgyhogy lesztek szívesek lehiggadni. - Anya mindig azt mondta, hogy higgadjunk le, de igazán nem volt könnyű egy olyan házban élni, ahol minden a feje tetején áll, és soha nem tudhatjuk, hogy holnap hol lesz újabb rumli. -Csak lehet, hogy szükségem lesz a segítségetekre. Nem lesz nagy teher, majd meglátjátok.
   Anya elgondolkozva kavargatta tányérjában a chilis babját. Egyszer azonban felnézett, egyenesen a szemembe, és rám kacsintott. Vajon ez mit jelent?
   Őszintén szólva úgy gondoltam, addig jó, amíg nem tudom.